Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Irány a Vadkelet! - 4.nap

 2014. szeptember 3. kedd

4. nap

Varbói-tó - Balassagyarmat

279 km


100_5913.jpg



 Békés eseménytelenségben múlt el ez az éjszaka is, de addig azért nem volt teljes a lelki békém, amíg meg nem bizonyosodtam arról, hogy a motorom ott van-e még a fa mellet, ahol előző este hagytam.
 Talán túl paranoiásnak tűnhetek emiatt, de akárhogy is nézzük, az ország talán legkétesebb hírű megyéjében éjszakáztam egy gyakorlatilag lezáratlan motorral, aminek még rendszáma sincs, így egy eltulajdonított kismotor értékesítése nem okozhat semmiféle adminisztrációs gubancot.
 A kis piros berregőm ott volt, ahol hagytam és ez volt a legfontosabb. Az eső, a szél, a kisebb technikai gondok mind lényegtelenek egy olyan katasztrófához képest, hogy volt Simson, nincs Simson.
 Talán még most is a tó partján bambulnék, ha gyomrom korgása nem nyomta volna el szinte teljesen a templomtoronyból idehallatszó álmos harangzúgást.
 Rutinosan összepakolásztam és felpattantam a méretes málhák alatt nyögő 50-es kismotoromra. A szemlélődő számára inkább komikus lehetett volna az összkép, mint méltóságteljes, de egyedül voltam a tóparton, így látványommal nem okoztam senkinek sem derűs perceket.
 Varbó központjában találtam egy mini-ábécét, ahol friss péksütivel és édes kakaóval csillapítottam éhségemet.
 Az eredeti útitervem szerint egy kis átkötő úton gurultam volna át Tardonára, de egy arra járó helyi őslakos szerint az az út sokkal rosszabb minőségű, mint tavat megkerülő, a túlterhelt motorommal alig járható földút, ezért a jóval hosszabb útvonalon kellett haladnom Sajószentpéter és Vadna érintésével.  Így jutottam el a Dédestapolcsány melletti Lázbérci víztározóhoz, ami tulajdonképpen egy fokozottan védett Y-alakú mesterséges tó, amit erdő- borította hegyek vesznek körül.

100_5918.jpg

 

 


 Először a rövidebb, keleti ágat tekintettem meg, később átbrümmögtem a nyugati oldalára is. Ott több száz métert kellett bandukolnom a tó partjáig (őrizetlenül hagyva a motorom és teljes túrafelszerelésemet!), de megérte: egyrészt mert nagyon megkapó látványt nyújtott a vadregényes táj, másrészt mert belebotlottam egy a maga nemében egyedülálló, még működőképes, láthatóan napi használatban lévő Simson Star-ba.
 S hogy miért volt annyira különleges egy „mezei” Star?
Egy fénykép többet ér ezer szónál…


100_5927.jpg


 A Dédestapolcsánnyal szomszédos kis hegyi falu, Mályinka határában egy újszerű állapotú, faszerkezetű kilátó őrzi a környező hegyeket, mezőket, szántókat és legelőket. Itt is elidőztem egy kicsit, mert már megtehettem: ez az utolsó napom, estére biztos szállás, meleg étel és puha ágy vár rám, na és szeretettől és kíváncsiságtól csillogó szemek. Az unalomig ismert utolsó 50-60 kilométert pedig akár sötétben is letudhatom.

100_5932.jpg


 Mályinkánál kezdődik egy hol jobb, hol rosszabb minőségű aszfaltozott erdei út, amely egészen Lillafüredig vezet. Élvezetes volt alig húsz-harmincas tempóban zümmögni a bükkösben kanyargó hegyi szerpentinen és ugyanolyan élmény volt a lejtős szakaszokon a laza negyvenes „száguldozás” is. A kis pöppögő masina most erőtől duzzadva kapaszkodott fel a kaptatókon, feledtetve az elmúlt napokban produkált rapszodikus viselkedését.

100_5938.jpg


 Útközben beugrottam Szentlélekre is, ami egy XIII. században épült kolostor-romról híres. Ennek a helynek nagyon kellemes, békés kisugárzása van, amit hétköznap lévén nem zavart meg a turisták visongása sem.

100_5940.jpg


 Tovább haladva Ómassa irányába az út szélén egy kopottas ruházatú öreg motorost pillantottam meg, akitől csak a fakó-bordó színű rozsdásodó Simson Star-ja volt leharcoltabb állapotú. A kormányra dőlve tolta az öreg a makrancos vasat, amikor mellé kanyarodtam.
- Jó napot! Mi a gond?
- Kifogyott a benzinem. Azt hittem, elég lesz hazáig, de tévedtem.
- No akkor nagy szerencséje van, mert én is keverékkel járok és van bőven a tankomban, jut magának is. Mennyi kellene?
- Egy fél literrel biztosan hazajutnék – mondta az öreg nagy boldogan és közben középállványra emelte a negyven év körüli motor-matuzsálemet.
 Én ekkor már a motorom mellett guggoltam és egy üres fél literes flakonba – amit reggel elfelejtettem kidobni – eresztettem a kétütemű motorokat éltető olajos benzint.
- Aztán honnan ilyen nagy csomaggal?
- Kelet-Magyarországon túrázgattam. Ez a negyedik napom.
- Aha. - válaszolta erre az öreg, de érezhetően sejtelme sem volt, hogy az mekkora léptékű utat jelent, hiszen már itt is keleten járunk. Egy olyan embernek, aki nem nagyon hagyja el a szűkebb értelembe vett lakókörnyezetét, nem sokat mondhatott a válaszom.
 A lefejtés végeztével átadtam neki a benzinnel töltött fél literes flakont, hogy hadd itassa meg ő a saját „lovát”.
 Az öreg a művelet végeztével elégedetten csavarta helyére a tanksapkát és rutinos mozdulatokkal haladéktalanul hozzá is látott a Star életre keltéséhez.
 Gyújtás, szivató és egy akkora rúgás, amitől egy második világháborús BMW is életre kelt volna még akkor is, ha előtte bombatalálat érte.
 A motor ugyan nem indult be, de a bal oldali lábtartója halk koppanással pottyant az úttestre.
- Tegnap tört le… - magyarázkodott az öreg, miközben visszaütögette a helyére az elkóborolt alkatrészt.
 Néhány rárúgás után végre életre kelt az ördögi masina!
 A szivar alakú kipufogója csak úgy okádta a bűzös kék füstöt (az biztos, hogy ezt nem a gyárilag előírt 1:50-es keverék produkálta!), de nemcsak a végén, hanem a hengernél, a könyök bilincsénél és a kipufogó dob oldalán lévő lyukakon is! Mindez a Bükk vadregényes erdőségének közepén, a bátortalan őszi napsugárzásban komikusan groteszk képet nyújtott. Az Omega-koncertet is megszégyenítő füst-effekt mellé természetesen ehhez méltó hang-orgia is társult a brummogás, durrogás, csattogás, csörgés és csilingelés hátborzongató elegye formájában.
 Önkéntelenül is hátra hőköltem (hátha robban?...) és diszkrét fél mosollyal palástoltam megdöbbenésemet.
 Az öreg nagyon boldog volt, láthatóan teljesen elégedett volt a motorjának számára teljesen megszokott működésével és már pattant is a jobb sorsra érdemes, de arra már hiába váró Star-jára. Mire felocsúdtam, már búcsút is intett nekem az öreg és már csak a kékes színű szagos füstköd és a kezemben lévő benzinszagú üdítős flaska jelezte, hogy nem hallucináltam az egészet.
 Ja hogy nem fizette ki azt a fél liter benzint? Nem bántam, mert nekem ennyit megért ez az élmény. Tulajdonképpen mindketten jól jártunk!...
 Hamarosan már a Garadna-patak völgyében motoroztam, ahol halnevelő tavak mellett vitt az utam, amikor újabb látnivaló kényszerített megállásra.

100_5946.jpg

 

 


 Újmassán található a Fazola-féle kétszáz éves kohó és mellette egy vízzel hajtott kovácsmalom is megtekinthető, már amikor éppen nyitva van.
 Emlékszem, egy osztálykirándulás alkalmával már jártam itt! Miközben az idegenvezető az osztálynak tartott egy kiselőadást a kovácsmalom működéséről és jelentőségéről, mi odakint teljes súlyunkat használva forgatni kezdtük a kereket. A kerék egy hatalmas gerendát emelt, aminek a végén többmázsás kalapácsfej volt, ami hathatós közreműködésünknek köszönhetően óriási dörrenéssel zuhant az üllőre.
 Volt is nagy riadalom és kiabálás, pedig mi tulajdonképpen csak a sablonos prezentációt tettük egy kicsit életszerűbbé…
 A Lillafüredről Diósgyőrbe vezető kanyargós útvonalat egy motorosnak sem szabad kihagynia! Gyönyörű mészkő-boltívek, szürkésfehér sziklafalak és az utat kísérő csobogó patakok díszítik az amúgy is elragadó erdei utat. Igaz, a forgalom itt már jelentős, emiatt van egy kis bazár-jellege is, de még így is csodálatos ez a vidék!

100_5955.jpg


 A Miskolc szélén található négytornyú Diósgyőri vár látványa mindenképpen megért egy kisebb kitérőt, ha meglátogatására most nem is vállalkozhattam: ahhoz legalább két óra szükségeltetik és ennyire azért nem lehettem nagyvonalú az időbeosztásommal.

100_5960.jpg


 Pár gyors fotó után 180°-os fordulattal újra Lillafüred felé vettem az irányt, most azonban már konkrét céllal: valami harapnivaló után kellett néznem.
 Gyorsan találtam is egy szimpatikus kifőzdét és ősz lévén nem is kellett sorban állnom a kiszemelt két hatalmas hamburgeremért, amihez képest egy McDonalds-os húsos szendvics mind ízben, mind méretben nevetségesen silánynak tűnhetne.
 Feltöltődve pattantam újra motorom nyergébe és nagyon elégedett voltam a sorsommal: kanyargós, napsütötte hegyi szerpentinen andalogtam egy agilis kis Simson-on, számban a hamburger, a kóla és a szabadság ízével. Az ilyen pillanatokért érdemes élni!

100_5974.jpg


 Az eufórikus hangulatomat az sem nagyon hűtötte le, hogy az erdei utat magam mögött hagyva gurultam be Egerbe. Szeretem ezt a várost, nem csak azért, mert egyik bátyám itt él és mert emiatt a ’70-es évek közepétől rendszeresen feljártunk ide a családi piros Zaporozsec-ünkkel (ami már önmagában expedíció értékű mutatvány volt), de később megboldogult legénykoromban is két felejthetetlen évet töltöttem el itt és azóta is visszajárok ide, amikor csak tehetem.
 Most sem mehettem át úgy e városon, hogy ne kukkantsak be bátyámékhoz, ahol egy kávé mellett kellemes társalgással töltöttünk el egy szűk órát.
 Sajnos nem maradhattam tovább, mert ez a nap is tartogatott még a számomra csemegéket és már délután négy óra is elmúlott.
 Sirok neve nem ismeretlen a motorosok számára: az országos hírnevű motoros találkozók és a szép ívű kanyarok mellett a viszonylag könnyen megközelíthető vár is vonzólag hathat a kétkerekű kalandorokra.

100_5979szerk.jpg

 

 


 A felső parkolótól még vagy fél óra séta lett volna a várig, amit ebben a meleg kora-őszi napsütésben nem szívesen vállaltam volna be a nyirkos reggeli hidegekhez optimalizált cordura anyagú motoros ruházatomban. Már akkor is izzadtságtól tapadt rám a pólóm, ha csak megálltam egy pár percre fényképezni, így most sem időzhettem sokáig.
 Sirokról Pétervására felé vettem az irányt, ahonnan tovább haladtam Istenmezejére. Egy ilyen beszélő nevű települést vétek lett volna kihagyni és a látvány felülmúlta minden elvárásomat: a falu közepén monumentális homokkő-tömbök sorakoznak, amihez természetesen legenda is kapcsolódik. A hagyomány szerint Jézus és Péter apostol az istenmezei szőlős-domb alatt gyalogolva megszomjazott, és a gyümölcsszedő asszonyoktól szőlőt kért. Az asszonyok megtagadták kérésüket, erre Jézus kővé változtatta gyümölcsös kosaraikat.

100_5984.jpg


 Én nem kértem szőlőt, nehogy oda legyen az idei termésük is, de pár fotót azért itt is készítettem.
 Néhány perc múlva újra szűkebb hazámban, Nógrád megyében brümmögtem, de azért még közel száz kilométer választott el a kertkapunktól.
 Itt zártam be a kört: Zabaron már jártam pár eseménydús nappal ezelőtt, a templom ismerősen pózolt a késő délutáni napfényben. Hamarosan a Zagyvarónai szerpentineken kanyarogtam olyan bátran döntögetve a megterhelt, de mégis stabilan viselkedő vasparipámat, hogy már a gumim oldalfala is leért.

100_5991.jpg

 


 A régi ötvözetgyár kéményeit elhagyva érkeztem Salgótarjánba, ahol a benzinkútnál egy kisebb pihenőt tartottam, túrám során az utolsót. Nyeregtáskámból előkotortam a müzliszelet-tartalékaim utolsó mohikánjait, amit némi ásványvízzel kísérve fogyasztottam el.
 Innen a hosszabb, de kalandosabb úton, Litke felé vettem az irányt. Az Ipoly völgye ismerősen köszöntött, innen származnak szüleim, nagyszüleim. A hepe-hupás úton egyre határozottabban jelent meg a tompított fényszóróm sárgás színű foltja, de még jól lehetett látni a Komra-völgyi víztározót, a Rárósi hegyoldalt, Nógrádszakál jellegzetes fehér templomát és a Ludányi gulyát.
 Szécsénybe már a közvilágítás ünnepi hangulatú narancs-színű fényei fogadtak, ezután már csak a nem túl harsány 35 Wattos fényforrásomra hagyatkozhattam. Ez a 40-42 km/órás sebességemhez, a jól ismert 22-es főúton éppen elegendő volt a boldogulásomhoz.
 Őrhalomba érve a vidám kis jószágom talán megrettent az otthon közelségétől, mert újra gyengélkedni kezdett.
 A gázmarkolat csavargatására csak kelletlen nyannyogással volt hajlandó reagálni, a sebesség lassan csökkenni kezdett, de még azért úgy-ahogy nyargalásra tudtam bírni.
 Fekete-víznél – a házunktól nagyjából 5 kilométerre – annyira elgyengült, hogy az út szélére kellett húzódnom. Alapjáraton vígan ketyegett, de már enyhe gázadásra is fuldokolni kezdett. A gáz elvételével újra életre kelt és stabil alapjárati fordulatszámon nyomta a tőle megszokott vidám kis dalát: din-dirin-din-diri-din-din…
 A 36 éves S50-es tankom belső faláról leváló rozsdaszemcséktől teljesen eldugulhatott a főfúvókám, ilyenkor nincs más választás, szét kell szedni és ki kell tisztítani a karburátort.
 Mindezt korom sötétben, pár kilométerre az otthontól, fázva, fáradtan és éhesen…
 Ekkor villant át az agyamon egy másik lehetőség: a Simson 16N1-es karburátorában a szivatónak saját fúvókája van, tehát ha a ráhúzott szivatóval adnék neki némi benzin-többletet és a gázkarral egy kis levegőt, elvileg hazajuthatnék vele!
 Az elmélet helytállónak bizonyult, eszeveszett száguldással éledt újra a veterán-korához közeledő kis motor. A fordulat-szabályozás gyakorlatilag kétállású kapcsolóként üzemelt, a szivatókar pozícionálásával be tudtam állítani egy kellemes 40-es tempót. A motor gázelvételkor azonnal fulladozott, de a gázmarkolat határozott rácsavarásával újra életre kelt.
 A fent említett sajátságok okán a vezetési stílusomtól amúgy idegen vehemenciával vágtáztam át szülővárosom, Balassagyarmat belvárosán, merészen döngetve a körforgalomban és mélyre fektetve az elágazások kanyarjaiban, de szerencsére ilyentájt ebben az álmos kisvárosban már nem nagy a sürgés-forgás.
 Már elmúlt kilenc óra is, amikor benzinbe fulladó motorral álltam meg a kertkapunk előtt.

 Négy csodálatos nap állt mögöttem, 1000 kilométernyi élmény és tapasztalás, a kalandok olyan sűrű esszenciája, melynek feldolgozásához az embernek napokra, sőt hetekre van szüksége.
Jó volt újra otthon lenni, de ismerem magam annyira, hogy tudjam, hamarosan újra magával fog ragadni a vándorkedv.
Egy biztos: a motorom bírja…