Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Irány a Vadkelet! - 3.nap

 

2014. szeptember 2. kedd

3. nap

Túr bukógát – Varbói-tó

297 km


 

 

100_5855.jpg

 
 Még alig pirkadt, amikor egy megnyugtatóan eseménytelen éjszaka után kipihenten bújtam elő a sátramból. Továbbra is olyan érzésem volt, mintha a Micimackóba cseppentem volna, a tökéletes illúziót csak a tőlem száz méterre lévő büfé-épület és a körülötte álló 3-4 üres lakókocsi törte meg. Most végre jobbak voltak a fényviszonyok a tegnapinál, gyorsan tettem is egy fotós körutat a kemping területén.

100_5859.jpg


 A Túr bukógátja akár csak tegnap este, most is teljesen le volt zárva.
- Nem adják a vizet a románok. – mondta a büfében pakolászó főnökasszony.
- Már régóta így megy ez, nincs mit tenni…
 A Túr magyarországi szakasza így gyakorlatilag most álló víz jellegű holtággá változott: nincs frissülése a víznek, pusztulnak a halak, csökken a turisták száma, akik kifejezetten a zuhogó víz látványáért, hangjáért, élményéért jártak ide.

100_5857.jpg


 Ma igen izgatott voltam, mivel hamarosan elérem legfőbb úti célomat, az ország legkeletibb pontját. Ennek okán nem is reggeliztem, sőt még csak nem is kávéztam, hanem sátorbontás után azonnal motorra is pattantam. Talán mondanom sem kell, hogy a hálás kis jószágom most is első rúgásra indult!
 Tiszacsécsén Móricz Zsigmond emlékháza mellett csak elsuhantam (egy korábbi motoros túrám alkalmával már megtekintettem), de a fatornyú templom mellett nem tudtam csak úgy fotózás nélkül elberregni.

100_5863.jpg


 Tiszacsécse határában felszökelltem az út mellett húzódó Tisza-gátra, amelyen tökéletes minőségű aszfaltozott út fogadott. Az alföldies jellegű tájból pár méternyire kiemelkedve kitárult előttem a Tisza vidéki táj, amit a 40-42 km/órás tempó és a kátyúktól, gödröktől és forgalomtól mentes út miatt hosszan és zavartalanul élvezhettem. Balról hol közelebb, hol távolabb a szeszélyességéről elhíresült folyó kanyargott, jobbról alma- és dió-ligetek csillogtak a reggeli harmatban, tükreim között a napsütötte, szegélycsíkkal határolt aszfaltcsík lustán kanyargott. Ez is egy tökéletes pillanat volt és azt kívántam, bárcsak sosem érne véget!

100_5866.jpg


 Az idill azonban nem tartott sokáig, hamar elértem Milotát, ahol is vissza kellett kanyarodnom az errefelé már megszokott, a régi időket idéző hepe-hupás útra.
Néhány kivénhedt és igen viharvert kinézetű traktor leelőzése után végre Tiszabecsre érkeztem. Nagyon vártam már, hogy láthassam ezt a nevezetes községet, ugyanis itt kezdi meg a Tisza a magyarországi barangolását.
 A Tisza egyik érdekessége abban rejlik, hogy az országba lépve eleinte nyugatnak veszi az irányt, azután északra fordul, hogy a szlovák-ukrán-magyar hármas határnál délnyugatra, Szolnoktól pedig déli irányba folytassa útját egészen a szerbiai Titelig, ahol is a Dunába ömlik.
Tiszabecsen egy helyi kis kocsmában ittam egy erős feketekávét, s miközben a Tisza-part elérhetőségéről tudakolóztam, a motorom mellé állt egy szép állapotú helyi Simson.

100_5870.jpg

 

 


 Jól nézett ki egymás mellett a két közeli, helyileg mégis igen távoli rokon. Ekkor ugyanis már éppen túl voltam túrám ötszázadik kilométerén!
 Sokat kóvályogtam a poros egyszerűségükben is bájos utcákon, de csak nem találtam a Tiszát.
 Tiszabecs tele van vízpartinak hirdetett kempingekkel, de valójában egyik sem büszkélkedhet folyóparti fövennyel. Legalábbis én nem találtam ilyet. Ez valójában azért lett volna a számomra fontos, mert a bakancslistámon szerepel a Tisza hazai szakaszának kajakkal történő bejárása és ahhoz egy ideális vízre-szálló helyre volna szükség.
 Végül megtaláltam a gátat és a rajta vezető földúton döcögve rábukkantam egy olyan szép erdős folyóparti részre, ahol jólesett megpihennem és elköltenem szerény reggelimet: két pogácsát és két almát.

100_5873.jpg


 A Tisza itt már egészen gyors folyású, meredek partú, nagy erőfeszítések árán ilyenkor akár felfelé is evezhető, tavasszal azonban valószínűleg sokkal vehemensebb sodrású lehet.
 Az elmaradhatatlan fotózás után visszatértem a falu álmos forgatagába és némi céltalannak tűnő kavirnyázás után meglátogattam a tiszabecsi határátkelőhelyet.
 Mióta az unióhoz csatlakoztunk, ritkán láthatunk hagyományos értelembe vett határállomásokat, ezért most némi nosztalgiával figyelgettem a határőrök és a vámosok koreografált ténykedését. A határ innenső oldalán 50-60 kopott öltözékű, fásult arcú ember várakozott, mindegyiküknél nagy táskák voltak. Egyértelmű volt, hogy csempészáruért mennek ki Ukrajnába, hogy az így keresett pénzből ha szűkösen is, de valahogy eltengődjenek. Az ország ezen részén nincs sok alternatíva a tisztes megélhetésre…
 Itt csak óvatosan kattintgattam fényképezőgépemet, egyrészt mert a határállomás fotózása tiltott, másrészt mert a várakozásba fásult tömeg láthatóan nem szívesen állna modellt és egyre bizalmatlanabbul méricskélt. Nem is maradtam ott pár percnél tovább, a pillanat megörökítése után sietősen távoztam.

100_5875.jpg

 

 

 
 Innen a már oroszos hangzású Uszka felé vettem az irányt.
 A 491-es számú főútról letérve rossz minőségű, rázós és kátyús út dobálta motoromat, ami még ennél a mérsékelt sebességnél is nagyokat nyögött lovasának és málhájának súlya alatt.
 Éppen azon elmélkedtem, hogy nemsokára elérem túrám legtávolabbi pontját, amikor motorom gyengülni kezdett, ki-kihagyott, majd lassan ejteni kezdte a fordulatot és a gázmarkolat heves rángatása ellenére is leállt.
 - Jaj, csak nehogy a tirisztoros gyújtás legyen!... – villant át az agyamon rögtön a legkevésbé kívánatos lehetőség.
 Előhalásztam a szerszámos táskámat és nekiláttam a probléma felderítéséhez, kezdve az alfánál, a gyújtógyertyánál. Igaz, a gyári előírásnak megfelelő hőértékű, szinte vadonatúj japán gyártmányú NGK gyertyám eddig tökéletesen tette a dolgát, de az öreg rutinos kétüteműkön felnevelkedett motorosoknál az már alapvető mesterfogás, hogy elsőre mindig a gyertyát kell megnézni. Ezáltal nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy adja-e a szikrát, de a szikra színéből, az elektródák olajos vagy kokszolt állapotából sok mindent egyebet is kiolvashatunk.
 A szemrevételezés alapján semmi gyanúsat nem tapasztaltam: az elektróda-hézag megfelelő volt, szépen szórta a szikrát és a gyertya színe is egészséges szürkés-barna árnyalatú volt.
 Biztos-ami-biztos alapon mégis kicseréltem egy öregebb, ugyancsak NGK típusúra, amit a szezon elején inkább a kora, mint az állapota miatt cseréltem le.
 Reménykedve nyomtam le a berúgó kart és felettébb megkönnyebbültem, amikor a motor víg pöppögéssel kelt élete és úgy vette a fordulatot, mintha meg sem történt volna az iménti kínos intermezzo.
 Még jó ideig gyanakodva figyelgettem motorom kis lelkének minden rezdülését, de semmi gyanúsat nem észleltem.
 Pár falunyira innen végre elértem Magyarország legkeletibb települését, a nem egészen 150 fős lélekszámú Garbolcot. Az Isten háta mögötti hangulatán még a fényes tornyú temploma sem tud sokat dobni, de nincs is rá szükség: pont emiatt a világvége-érzésért jönnek ide az országút vándorai.
 Először az „Országhatár” felé mutató útjelző tábla irányát követtem, bár emlékeim szerint itt nincs határállomás. Az idő engem igazolt: a Romániába vezető aszfaltozott utat méteres magasságú betontorlaszok zárták el.

 

100_5878.jpg

 


 Egy kis ideig a határral párhuzamos töltés földútján döcögtem észak felé, de aztán tanácsosabbnak láttam a falu toronyirányában történő újbóli megközelítését.
Jobb a békesség, nem hiányzott egy határ-incidens sem a románokkal, sem az ukránokkal.
 Garbolcba érve – immáron másodszor! – tettem néhány tájoló kört, mint a postagalambok és ráleltem végre a faluból észak-keletre futó, nyárfaerdővel övezett útra.
A Túr hídjáról a távolban felismertem az internetről már ismerős keleti kopjafa melletti tanyaság épületeit és hamarosan megláttam magát a körbe kerített kopjafát is.
 Pokolian fülledt, napos idő volt, a cordura anyagú motoros nadrágomban új, eddig ismeretlen életformák megjelenéséhez ideális bioszféra alakult ki, kopaszodó fejemet égette az UV-sugárzás, de nem bántam! Több mint 2 napig nyomtam a bordázott műbőr üléshuzatot és nem egészen 11 liternyi keverékbenzint füstöltem el azért, hogy végre ott lehessek.
 Nem lankadó lelkesedéssel futkároztam a fényképezőgép és a motorom között, hogy megörökíthessem ezt a diadalmas pillanatot. Fényben nem volt hiány, sőt szememet résnyire kellett préselnem az ádáz napsugarak kizárása érdekében.

100_5882.jpg

 

 


 Innen, a Keleti Kopjafától egy kilométerre keletre található az ukrán-román-magyar hármas határt jelző három kőoszlop: a magyar piros-fehér-zöld színű és az 1-es sorszámot viseli (a Túr bukógátjánál találkoztam a 139-essel), az ukrán oszlop ugyancsak a nemzeti kék-sárga színekben pompázott, a román cölöp viszont fehérre volt meszelve és csak fele olyan magasságú volt, mint a másik kettő. Mindebből nem kell messzemenő következtetéseket levonni, de… azért lehet.

100_5893.jpg


 Az erre tévedő országjárónak más fotótémája is akad: egy síremlék formájú, koronás címerrel díszített műemlék pihen a három oszloptól alig 20 méternyi távolságra, amire magyaros szűkszavúsággal csak annyi van vésve, hogy „MAGYARORSZÁG”, kicsit lejjebb pedig az olvasható, hogy „TÚR”.

100_5895szerk.jpg

 

 


 Ez a számomra amúgy nehezen értelmezhető üzenettel bíró objektum egy feltehetően nem szándékolt értelmezést is sugall: „MAGYARORSZÁG TÚR”, ahol a második szó akár egy ige is lehet. A többit az olvasó asszociációs képességeire és szárnyaló fantáziájára bízom…
 Néhányszor teleszívtam a tüdőmet a Magyarországon elérhető legkeletiesebb légkörből, majd elégedetten tapostam motorom krómozott berúgó karjára. Igaz, a közelmúlt technikai incidense miatt kicsit izgultam, de a Szimó trillázva zendített a tőle megszokott, jellegzetesen vidám dallamára: trinn-dirindin-diridin-din-dirin-din-diridin-din...
 Garbolc határában még ellőttem egy búcsúfotót, azután délnyugatra fordultam és olyan falvakon gurultam át, amelyek nevének megismerése nélkül is hosszú és tartalmas életet lehet élni, én mégis örömömet leltem a gondtalan szemlélésükben.
 Fehérgyarmatra érve hőn szeretett masinám újra rakoncátlankodni kezdett. Indokolatlan nagyképűség lenne azt állítanom, hogy a motorerő néhány lóerőnyit visszaesett, mivel a gépkönyv szerint is mindössze 3.7 lóerős teljesítménnyel büszkélkedhetett egy új S51-es Simson, az enyém pedig már 25 éves, azaz a "young-timer" kategóriába tartozik.
 Maradjunk annyiban, hogy a "puszta-négyes"-em egyre jobban sántított.
 A lélek ugyan vitte, de a gázmarkolatot jobban rá kellett csavarnom, hogy tartani tudjam a 40 feletti túratempót. Amikor már majdnem koppanásig húztam a gázt, akkor visszaengedtem és hagytam egy kicsit gurulni, majd újra húztam a "fülét". Ilyenkor úgy éreztem, mintha valamelyest erőre kapna.
 Fehérgyarmat végén egy benzinkútnál nem bírtam tovább cérnával és megálltam, hogy átnézzem a makrancoskodó technikát. Találtam is valamit: a tanksapka fedelének szellőzőjén nem tudtam átfújni a levegőt. Gyorsan egy kis kompresszoros „mesterséges lélegeztetést” eszközöltem és elégedett voltam magammal, hogy ilyen frappánsan megoldottam a problémát. Apám most biztosan büszke lenne rám!
 Öröm-ittasan vetettem bele magam újra az mostoha forgalmi helyzetbe, de szárnyalásom kérész-életűnek bizonyult: néhány kilométer megtétele után újra hervadni kezdett a gépsárkányom.
 - Mindegy, menni kell!
 Hamarosan rátértem a 49-es főútra, amelynek sodró forgalma végleg porrá zúzta az idillikus hangulatom utolsó morzsáját is: kocsik hosszú sora kígyózott szemből és hátulról egyaránt, visszapillantók centizgették a könyökömet és a tükrömet, miközben az aszfalt szélén egyensúlyoztam. Fárasztó volt ez az időnként életveszélyes cirkuszi mutatvány, de sem dobpergés, sem zenekari tus, sem pedig tapsvihar nem jutalmazta produkciómat, ellenben jó anyám minden bizonnyal megdöntötte egyéni vízivási rekordját, hogy szűnni nem akaró csuklását elmulassza...
 A rosszhírű Mátészalkán eseménytelenül robogtam át: senki sem akart kirabolni, megkéselni vagy egy ezresért csak nekem hegedűlni, ugyanolyan zajos, poros és büdös nagyváros, mint bármelyik hasonló.
 Itt is megálltam egy benzinkútnál, hogy megcselekedjem az elkerülhetetlent: a karburátor kipucolását.
 Szerencsére a másik motoromnál, az S50-es Simson-omnál már kikupálódtam e téren, ugyanis a helyes beállítás reményében egy napon olykor háromszor is szétborítottam a porlasztót. Lám, minden rosszból profitálhat az ember!
 Egy látványpékség is irigykedett volna a nézőszámomra, de ez engem nem hozott zavarba. Rutinos mozdulatokkal húztam le a hengerről a karburátort, két apró csavar eltávolítása után már az úszóház belseje is napfényben csillogott, a főfúvókát és az alapjárati fúvókát is pik-pakk kikaptam és már loholtam is kompresszorhoz, hogy nagy nyomású levegővel kitisztítsam belőlük a lerakódott szennyeződéseket.
 Fúvókák vissza, az úszóház aljában összegyülemlett rozsda-homok – a gondok feltételezett gyanúsítottja - kitörölve és már újra villant a kezemben a csavarhúzó és a 10-es villáskulcs. A szerszámkészletem az ilyen kisebb "műtétekre" van optimalizálva: nemcsak eszközöket tartalmaz, de tartalék gyertyákat, benzincsövet, ragasztószalagot, lánc-olajat, rongyot és nagy zsíroldó hatású kézmosó krémet is. Mindez egy kis övtáskában elfér!
 Fojtogatóan fülledt volt már az idő, amikor újra nyeregbe pattanhattam: vártam már nagyon, hogy a menetszél enyhítse testi kínjaimat. De legalább a motor jó lett, ismét a tőle megszokott dinamizmussal tolta előre a nadrágomat!
 Kocsord túlsó végén egy nem mindennapi látvány késztetett újabb megállásra: egy kis domboldalon három székely kapu és egy díszes oszlop állt,  emléket állítva annak, hogy 1918-1919-ben e vidéken vívta hősies csatáit a székely hadosztály.

100_5898.jpg


 Nem sokáig időzhettem itt sem, mert a meleg kínzott, az idő szaladt és még nagyon távolinak tűnt a Bükk keleti lábánál lévő esti szálláshelyem.
 A technikai gondok és a sok látnivaló miatt meg is feledkeztem testi szükségleteimről. Na nem egy bordélyház után sóvárogtam, hanem egy kis egyszerű kifőzde, pecsenyesütő vagy hamburgeres után, ahol gyorsan és viszonylag olcsón csillapíthatom mardosó éhségemet.
 A 49-es útról éppen a 41-es számú útra kanyarodtam Nyíregyháza irányába, amikor a buszmegálló mögötti bokrok takarásából egy kis faloda bontakozott ki. Egy percen belül már az asztalnál is ültem, egy újabb perc elteltével pedig már le is adtam a rendelést egy gyros-tálra és hideg kólát szopogatva gyönyörködtem hol a tájban, hol a forgalomban, de leginkább a meggypiros motoromban, "akinek" ezt a sok kalandot és élményt köszönhetem.
 Kisvártatva elém raktak egy púpozott tányért, ami láttán elbizonytalanodtam:
 - Hűha, meg bírok én ennyit enni?
 Farkas-étvággyal estem neki az emberes adagnak és hamarosan eloszlottak az étel mennyiségével kapcsolatos aggályaim, igaz ebben annak is nagy szerepe volt, hogy a gyros-tál bőven tartalmazott ugyan zöldségeket és sült krumplit, de a zamatos húskockák óvatos gerillaharcosokként bújtak meg a dús vegetációban.
 Nyíregyházát Ibrány felé ügyesen kikerülve jutottam el Tokajra, ahol megállás nélkül továbbgurultam észak felé, a Bodrog partvonalát követve. Sajnos az útról nem sokat lehet látni ebből a nyugodt vizű kis folyóból, ezért jobb híján korábbi vízitúrás emlékeim felidézésével múlattam az időt. Egy Simson nyergében még erre is van idő…
 Szerencs előtt újabb gyengülés lett úrrá a motoron, de úgy határoztam, hogy addig hajtom, amíg végképp meg nem áll. Ha minden részleges dugulásnál szétkapnám a karburátort, sosem érnék haza. Úgy látszik, hiába a háromlépcsős üzemanyag-szűrés, az 1978-as kiadású S50-es tankom belső faláról folyamatosan ázik le a finom szemcséjű rozsda. Még szerencse, hogy az egy hónappal ezelőtti 1700 km-es Grossglockner-túrámon nem volt ilyen gondom.
 Hogy akkor miért nem és most miért, ezt csak a Nagy Manitu tudná megmondani.
 Szerencs. Ki ne hallott volna még e városról, a csokoládék hazai fellegváráról?!
 Szívesen betoltam volna az arcomba egy negyed kiló étcsokit, de az idő sürgetett. Sietség ide vagy oda, csak nem tudtam megállni azt, hogy a városban található különleges építményt, a Hegyalja Kapuját le ne fotózzam. Ez egy autóval igen körülményes művelet lett volna, mivel közvetlenül az úttest padkája mellett virágágyások húzódnak, így a parkolás lehetetlen, de egy apró motor ha szűkösen is, de éppen elfért.

100_5900.jpg

 

 


 Miskolcot némi csellel sikerült kikerülnöm, azután Sajóvámos, Szirmabesenyő és Sajószentpéter érintésével gördültem be egy apró kis Varbó nevű faluba, amelynek tópartján szándékoztam tölteni az éjszakát.
 A nyugalmat sugárzó faluvégi környezetben elterülő horgásztavon vadkacsák úszkáltak, a parton néhány horgász tanyázott, mozdulatlanságuk a tóparti padokéval vetekedett. Csend volt, amit csak apró távoli neszek törtek meg.
 Sok időm most sem volt a táborverés előtti lebzselésre, mivel már erősen alkonyodott.
 A tó sátrazás szempontjából a legígéretesebbnek tűnő déli partján egyetlen viszonylag vízszintes sátorhely volt, amire nyomban le is csaptam. Nem mintha nagy lett volna a konkurencia nyomása…
 Amikor már állt a sátor és minden pakkot besuhintottam annak lakterébe, a motor elhelyezésére kellett valamiféle biztonságos megoldást találnom. A puha talaj miatt a középállvány használata nem jöhetett számításba, az oldalsztender szélben és esőben rizikós lehet, így csak az a lehetőségem maradt, hogy egy fának támasszam a motort. A legideálisabb támasztási pont a hátsó lábtartó konzolja, amely elég erős e célra is, de a biztonság kedvéért a sebességváltót 1-es fokozatba kapcsoltam és a motorvázat egy gumipókkal a fához rögzítettem. Az esetleges erdei haramiák nem kívánt ténykedése ellen pedig a hátsó kerék küllőit a lengővillához fűztem, aminek kibogozása elemlámpa használata nélkül némi zajjal járhat.
 Az idillikus képet még éppen meg tudtam örökíteni az alkony halvány fényeiben, aztán végérvényesen besötétedett.

100_5905.jpg

 

 


 Már a fejlámpám fénye mellett burkoltam be a hálás kis "jószágomat" egy motortakaró ponyvával, ami nemcsak az eső és hajnali harmat ellen védhet, hanem alkalomadtán a lopást is körülményesebbé teheti.
 Mindezek végeztével vacsora gyanánt elrágcsáltam néhány müzli szeletet.
 Kellemesen hűvös este volt: az égen csillagok vibráltak, a tó vizében a faluszéli fények fürödtek, a természet diszkrét neszezését csak elvétve törte meg az emberi jelenlét távoli zaja.
 Most nem zúdult a nyakamba a tévéreklámok agymosása, a szenzáció-hajhász híradók politikai és bűnügyi mocska vagy a celeb-műsorok bulvárja, csak a természet tisztasága vett körül a maga csodálatos egyszerűségében.
 Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezt – mint már annyiszor – újra átélhettem.
 De jó is lenne, ha minden estém ilyen lehetne!...