Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Irány a Vadkelet! - 1.nap

 

 2014. augusztus 31. vasárnap

1. nap

Balassagyarmat – Baktakék

258 km 

 

 Mint ilyenkor általában, hajnali 6-kor már nem bírtam az ágyban gondtalanul henyélni, hanem a plafont bámulva skandáltam magamban a szükséges ruházatok és felszerelések terebélyes listáját. Vasárnap lévén nem akartam szöszmötölésemmel zavarni családom nyugalmát, de nem nagyon volt más választásom, így aztán nekik sem…
 A csomagolás egy nagyon kényes kérdés: fontos, hogy az alapvető dolgoknak ne érezzem hiányát, de ne is vigyek magammal olyan koloncokat, amiket csak holt teherként hurcolászok végig a fél országon. Kis sátort vagy nagy sátort vigyek? Egy vagy két polár-pulóvert?
 Ezernyi apró dolgot kellett mérlegelnem, aminek következményeit majd napokig nyöghetem. Először egy nagy halomba hordtam össze a cuccokat, majd a kaotikus halmazt kritikus szemmel méregetve varázsoltam rendezett kupaccá. Évek óta egy CORDURA anyagú, kissé átalakított kerékpáros nyeregtáskát használok nagy megelégedéssel, ami erős és kopásálló, de a kipufogó füstje és az esővíz ellen nem véd, úgyhogy minden felszerelést zacskózni kellett.
 Elkészült a málha, amit akár félvállra dobva lehet hurcolászni, nem is lett túl nehéz és ami fontos: mindkét oldalát nagyjából ugyanakkora súlyú felszerelés húzta.
 Borús volt a reggel és miközben felmálháztam hűséges masinámat, lassan szemerkélni kezdett az eső. Nyugat felől jött az „áldást” hozó felhőzet, némi szerencsével lehagyhatom, de ha nem, akkor meg így jártam.
 Végre minden a motoron volt: nyeregtáska, sátor, hálózsák, derékalj, szerszámos táska, esőruha és másfél liter ivóvíz. Már csak be kellett öltöznöm, felpattannom és huss!

 Az egyre erősödő eső miatt a búcsúzkodás igen kurtára sikeredett, de hát nem az Északi-sarkra készültem, „csak ide”, a keleti végekre…
 A motor első rúgásra, vígan pöppögve kelt életre, de amikor megindultam vele éreztem, hogy sokallja egy kicsit a több, mint 15 kg-os többlet-súlyt, amit magam mögé kötöztem. 
- Sebaj, majd kicsit jobban kell kihúzatni és akkor gond nélkül veszi a magasabb sebességi fokozatokat is!

 Csatába induló hadvezérként robogtam át a városon, de szinte egy teremtett lélekkel sem találkoztam: vasárnap reggel 9-kor itt még a fű sem nő!
  Alig
5 kilométer megtétele után egyre nagyobb cseppekben kezdett esni az eső. A Cordura motoros ruhám csak mérsékelten vízálló, nem kívánatos már az első félórában csatakosra áztatni, mert akkor egész nap vacoghatok benne. Az esőruha felvételéhez viszont meg kellene állnom egy félreeső helyen, ami lehetőleg menedéket nyújt az egyre intenzívebben zuhogó esőcseppek ellen. A legközelebbi fedett buszmegálló nagyjából két kilométernyire volt.
Gyerünk!
Kis motor, kis gond! Az üvegezett oldalú buszmegállónak alig felét foglaltam csak el, így biztosan nem néznek rám neheztelően az esetleges várakozók.
   Alig állítottam fel a középállványra a motort, három izmos SUZUKI dübörgött be a buszmegálló öblébe: négyhengeres motorjuk és sportos kipufogójuk csak úgy gurgulázta a basszus hangokat. Az egyik egy 1000 köbcentis GSX-R, a két másik 1300-as Hayabusa volt. Kicsit komikusan nézhettem ki az én agyon pakolt Simson-ommal, mert igen kétkedően néztek rám: „Ez normális?”.
  Miután illedelmes házigazdaként beinvitáltam őket a menedékembe, felajánlottam nekik, hogy kitolom a motort, hogy jobban elférjünk. Ezt udvariasan elhárították, mondván, hogy bőven van helyük, a motorok meg úgysem férnének be. Jó ez így.
  Mivel az eső csillapodni látszott, nem bújtam fólia-ruhába, hanem inkább türelmesen vártam a fejleményeket, ahogyan újdonsült motoros ismerőseim is. Ők a mai csúcstechnika felvonultatásával okos-telefonjaik segítségével radarképeket elemezgettek és az ismerőseiket hívogatták, hogy kifürkésszék, merre érdemes – ha érdemes egyáltalán – motorozni?
  Én csak az eget kémleltem, az órámat nézegettem és az út mellett sorakozó milliós értékű nagyvasakat méregettem. Egy idő után figyelmük felém irányult, pontosabban nem is annyira személyem, mint inkább az alattam szemérmesen megbújó, de hivalkodóan piros és a számukra talán már nevetségesen kicsi, ám komikusan túlterhelt motorocska felé.
 

- Hová lesz a séta?
- Ma? Még nem tudom. De a végcél az ország legkeletibb pontja. Holnap talán már ott is leszek. 

 

 Első pillanatban meghökkentek és talán némi párhuzamot véltek felfedezni közöttem és Benedek Elek nagyotmondó legénye között, de semmi kétségük nem volt afelől, hogy a motor hátulján bizony nem egy zsák kukorica tornyosul, hanem a kempingezéshez nélkülözhetetlen felszerelések halmaza. Az elmebetegségem ennek ellenére még nem volt teljesen megcáfolva.
  További kérdések záporoztak, míg ki nem mondtam a varázs-szót: Glockner!
 Erre az egyiküknek derengett valami, hogy a sportmotor.hu-n valóban volt pár kép két őrült szimszonosról, akik a Hochalpenstrassé-n küzdötték fel magukat 50 köbcentis „ohne-tuning” kismotorjaikkal két és félezer méter magasságig. Amikor szerényen megjegyeztem, hogy igen, én voltam az egyik, mindjárt más szemmel nézték a csomagok alatt rejtőzködő, a maga nemében szinte egyedülálló teljesítményekre is képes motorocskát.

 A vége egy közös fotó lett. No nem velem, hanem a Hőssel, a keletnémetek remekbe szabott alkotásával, amiben az idő vasfoga sem tudott jelentős károkat okozni az eltelt negyed évszázad alatt.
 Egyikük felpattant a legendássá cseperedett mopedre és protektoros bőrruhájában olyan büszkén pózolt, mint Sancho Panza a szamara nyergében.
 Sajnálatos módon én nem készítettem fotót erről a komikus momentumról, figyelmemet már az egyre javuló időjárási kondíciók kötötték le.
 Elbúcsúztam hát újdonsült ismerőseimtől (akik még ráérősen rágyújtottak egy cigarettára), nyeregbe pattantam és bízva a jó szerencsémben, az esőruha mellőzését választva a kényelmes és jól szellőző textilanyagú, de protektoros védelemmel ellátott motoros ruhám oltalmában eldöngicséltem napkelet irányába.
 Szalmatercsnél jártam, amikor felvillantak a tükreimben a nagyvasak halogén lámpái, dudálással, villogtatással és integetéssel üdvözöltük egymást majd beleolvadtak a látóhatárba.
 Salgótarjánt elérve semmi kedvem sem volt a koszos és szürkeségével lehangoló város látványához, Kazár felé vettem az irányt, ahonnan Mátraszelén át érkeztem meg a zagyvarónai szerpentinekhez.
 

 

 100_5712.jpg

   

 Ó, micsoda élvezet volt ez az útszakasz a korábbiakhoz képest! Az alig több, mint 3 lóerős motorteljesítményem és a vizes útfelület ellenére is nagyon magával ragadó, felejthetetlen szépségű, zömmel jó minőségű kanyargós aszfaltcsík bújócskázik a Medves erdeiben, ahol olykor szép panoráma nyílik buja növényzetű völgyekre vagy éppen Salgó várára.
 Még csupán csak 50-60 kilométert jöttem és mégis mennyire más volt ez a világ, mint ami az Ipoly völgyében tárulhat elénk! Vajon hány ilyen stílusváltás lesz még az utam folyamán?
 Zabar is tartogatott meglepetéseket! Az amúgy poros kis falucska egy különleges, aszimmetrikus tetőszerkezetű templom látványával örvendeztetett meg. Nem tudtam megállni azt, hogy oda ne guruljak és körbe ne sétáljam ezt a megjelenésében igen formabontó épületet.

 

 

100_5714.jpg

 

 Zabart elhagyva egy kis emelkedőnek futottam neki, de ahogy négyesből visszaváltottam, a harmadik fokozatban a megszokott mérges darázs-vehemenciának nyoma sem volt, hamar elkérte a második, majd - aggodalmamat növelendő - az egyes sebességi fokozatot!
 Hát hová szaladt szét a motoromban megbúvó három ló? Vajon mi okozhatta ezt a váratlan gyengülést.
 Hamar megkaptam a választ: az első szűkebb jobbos ívű kanyar után büszkén hirdette egy kis háromszög alakú táblácska, hogy aki itt fel akar jutni, annak  bizony egy 15%-os emelkedőt kell leküzdenie!
 Ja, az úgy mindjárt más! Akkor jogos az 1-es fokozat!
 A táj varázsának viszonylag hamar vége szakadt, de nyomokban még sokáig elkísért az élmény. Az északi országhatárt követve haladtam Ózd felé, ahol egyre melankolikusabb lett a táj, de lehet, hogy csak az időnként kellemetlenkedő futó záporok nyomták bélyegüket az amúgy kedélyes hangulatomra.
 Ózdot nem lehet kikerülni, Ózdot túl kell élni! Szürke és sivár utcáiból visszatekint ránk a pusztuló múlt, amit nem szégyellni kellene, hanem inkább okulni belőle.
 Egy vallomással tartozom: nekem valahogy mindig is tetszettek a csúnyácska nők. Arcuk szokatlan arányaival különlegessé, érdekessé, már-már egzotikussá váltak a számomra. Persze mindig csak tartózkodóan szemléltem őket, mert egy álomittas hajnali ébredést nem mertem volna bevállalni...
 Valahogy így vagyok Ózddal is: egyszer (vagy akár többször is!) feltétlenül látni kell, de nem szívesen élnék abban a városban.
 Elnézést kérek az ózdiaktól: a szülőváros szépségét nem az épületek, hanem a sok szívet melengető emlék teremti meg a számunkra. Én is másképpen látom Balassagyarmatot, mint az, aki csak átutazik rajta.
 

 

 

100_5716.jpg

 

  Ózd szélén vándorként is bepillantást nyertem a város kettősségébe: a ronda vasbeton hűtőtorony a szocreált jelenítette meg, míg vele szemben, az út túloldalán egy gyönyörű, mézeskalács-házikót idéző ódon vasútállomás impozáns épülete díszelgett.
 Pro és kontra. Így teljes és így különleges.
 

 

 

 

100_5718.jpg

  

 Néhány fertályórás zötykölődés után érkeztem Bánrévére. Nagyon takaros kis település, melynek tiszta és rendezett képét a központban trónoló héttornyú templom teszi teljessé. Innen nem messzire fekszik az Aggteleki Nemzeti Park, ahol egyaránt találunk márvány simaságú aszfaltot és olyan elvadult kigödrösödött utakat, ahol még csak meg sem kísérelték a kátyúzást. Ha teheted, inkább a frekventáltabb utakat járd! Azok is meseszép tájon kanyarognak és legalább van lehetőséged a felütéses defekt veszélye nélkül átlépni a bűvös 25 km/órás sebességet. Csak a csodának vagy a bolondok szerencséjének köszönhettem, hogy nem amortizáltam le a motoromat (vagy akár jómagamat) a Putnok – Kelemér közötti szakaszon...
 Kelemérnél végre újra elfogadható útminőséggel és mesés erdei tájjal kényeztetett a Sors.
 A kora őszi színek, az esőtől csillogó erdei út és a felhőkön átszűrődő derengés jellemezte utamat egészen Aggtelekig.
 

 

 

100_5729.jpg

  

 Már délután 3 óra is elmúlt, erre éhes gyomrom követelőző korgása is emlékeztetett.
 A cseppkőbarlang parkolójában kiválasztottam a legszimpatikusabbnak tűnő büfét és rendeltem egy sült pisztrángot: még sosem ettem ilyet, de egyszer ezt is illik megkóstolni.
 Amíg a halamat sütötték, a parkolóban sorakozó motorokat és azok pilótáit szemlélgettem: a vakáció utolsó vasárnapján már nem ostromolták a barlangot a családos kirándulók, csak néhány elszánt motoros dacolt az ideálisnak semmiképp sem mondható ősziesre forduló időjárással. Ők viszont szemmel láthatóan jól érezték magukat: bemutatták saját gépeik egyedi felszereléseit, néha brümmögtették motorjaikat vagy éppen értő tekintettel hallgatták motoros társaik műszaki előadásit és kalandjait. Néha fürkésző pillantásra méltatták ugyan a sor végén álló, a képbe nem igazán illő fura jelenséget, a csomagok súlya alatt roskadozó kis piros motort, de – talán büszkeségből, talán csak érdektelenségből – nem méltatták különösebb figyelemre. Bezzeg a Kaiser Franz Josephs Höhe (2396m) parkolójában! Ott igazi sztár volt a kis motor, kattogtak a fényképezőgépek, főleg amikor meglátták a hátsó lámpa alatt a nagy „H” betűt!...
 De hát ez Magyarország, itt nem akkora szenzáció egy öreg Simson.
 Filozofikus merengéseimet a büfés rikkantása szakította félbe, amit most nem is nagyon bántam, egyrészt az éhségem, másrészt a kíváncsiságom okán.
 Hát mit mondjak? Nem voltam elragadtatva a pisztráng ízvilágától. A hal húsának állaga optimális volt és a szálkákból sem találtam túl sokat, de volt egy kellemetlen mellékíze, amolyan pocsolya-íz, ami nagyban lerontotta az élvezeti értékét. Az is meglehet, hogy csak az elkészítés módja nem volt tökéletes: talán a panírozással, a zsiradékkal vagy a sütés hőfokával, időtartamával lehetne elfedni ezt az iszapra emlékeztető tónust. Nem tudom.
 Minden esetre nem adom fel ilyen könnyen, valamikor teszek még egy próbát a pisztránggal, de máshol…

 Az étkezés alapvetően elérte célját: jóllakott elégedettséggel folytattam utamat tovább Kelet felé, most éppen a Jósva patak völgyében. Kellemesen kanyargó, megkapó szépségű volt a táj, az útburkolat minőségében sem találtam semmi kivetnivalót és a motorom is fáradhatatlan kitartással falta a kilométereket.
 Szinpetri határában különleges látvány fogadja az utak erre tévedt kalandorait: egy hatalmas foltos szalamandra képe díszíti a hegy oldalát! 

 

 

100_5731.jpg

  

 A 27-es főútra kanyarodva megváltozott a táj képe: a Bódva széles völgyében a szegénység és nyomor különböző fokozatai nyilvánulnak meg. A falvak központjaiban még csak-csak találhatunk szolid, ám rendezett portákat, de a perifériákon siralmas a látvány: drótkerítésen száradó ruhák, az utcákon és udvarokon szétdobált szemét, komor tekintetű ápolatlan emberek és maszatos-mezítlábas kölykök jellemzik e tájat. A lakosság zömmel cigányokból áll, a földek jórészt műveletlenek, csak gaz terem rajtuk. Munkalehetőséggel nem kényeztet e vidék, az utcán az emberek céltalanul bolyongnak. Kilátástalanul élnek, egyik napról a másikra. Ez már a Vadkelet.
 Utam egyik céljához értem, egy Bódvalenke nevezetű falucskához, melynek egyetlen vonzereje a házak falaira festett freskókban rejlik. E képeket hazai és külföldi roma származású festőművészek alkották egyrészt egyfajta különleges művészeti értéket teremtve, másrészt felhívva a figyelmet a térség aggasztó problémáira.
 

 

100_5735.jpg

  

 A falu határába érve rögtön lázasan kattogtattam a fotómasinámat, de fél szememmel aggódva tekintgettem a motorom és a rajta púposodó cuccaim felé: kíváncsi cigánygyerekek nézegették és tapogatták hűséges járgányomat. Mi tagadás féltem, hogy valami affér történik: elcsennek valamit, felborítják vagy megégetik magukat a forró motorblokkal vagy a kipufogóval, aminek komolyabb következményei lehetnék, akár még lincselés is.
 Egyedül vagyok, védtelen és kiszolgáltatott.
 A falu lakói kíváncsian lesték a számukra érthetetlen és értelmetlen nyüzsgésemet. Ahol a fotózandó ház tulajdonosai otthon voltak, illedelmesen engedélyt kértem arra, hogy készíthessek pár fotót, amit mindenhol megértő beleegyezéssel fogadtak. Nem mertem nagyon eltávolodni a motoromtól, száz méterenként állítottam le az út szélére. Fekete protektoros ruhámban, sisakkal a fejemen bóklásztam a falu gödrös és szemetes főútján. Ebben a környezetben egy szkafanderes űrlény voltam egy távoli, idegen bolygóról, egy másik Magyarországról, ahol megdöbbentő módon nagyjából ugyanazt a nyelvet beszélik, mint itt.
 Fél óra elteltével kissé megnyugodtam. Eddig semmilyen kínos közjáték nem történt, nem kísértek rosszalló vagy fenyegető pillantások, csak őszinte érdeklődéssel szemlélték az idegent, aki lelkesen lófrál cikk-cakkban a falu főutcáján az egyik háztól a másikig.


 - Bácsi, fényképezzen má’ le!
 - Megengeded? Örömmel!
 

 

100_5744vagott.jpg


 Már kattant is a gép, megörökítve egy boldog, gondtalan pillanatot, ahol egy helyi kissrác nyakában hurcolássza szeretett kutyáját.
 A freskók stílusa, színvilága és kidolgozottsága nagyon széles spektrumban mozgott. Voltak gyerekrajzhoz hasonlatos, kontúros, pár élénk színnel megfestett grafikák és voltak igazi remekművek is. A képek témája volt csak azonos: a cigányság életét, hitvilágát, gondolatiságát ábrázolták. Érdekes módon ez a helyi lakosságra nem hatott különösebben, talán éppen azért nem, mert legalább akkora szakadék tátong a roma származású festőművészek és Bódvalenke lakói között, mint amekkorát egy hernyó és egy pillangó esetében tapasztalhatunk.
 

 

 

100_5769.jpg


 Az egyik házból néhány fiatal férfi jött ki és körülállták a motoromat.
- Szép motor. Ez egy Simson? Új?
- Igen, egy Simson, de már öreg, csak szép állapotú.
- Nem eladó?
- Ááá, hát akkor mivel mennék haza?
 

 

 Egy órámba telt, mire a falu végére értem. Az időnként szemerkélő eső miatt szinte egész nap borzongatott a hideg, de mostanra kimelegedtem. Visszaballagtam sokat látott, hűséges „paripámhoz”, amit a helyi srácok egy újabb csoportja vett körül.   

 

- Bácsi, hadd rúgjam be én a motort! Csináltam má’ ilyet!
- Nem lehet, könnyen feldőlhet, megsérülhet. Bízd csak rám!
- Akkor legalább a gázt hadd húzzam!
- Jó, azt lehet, de csak óvatosan!...
   

 

 Első rúgásra, harsány pöppögéssel kelt életre a Simson erőműve, ahogy szinte mindig, de most különösen hálás voltam ezért. A kis maszatos romagyerek nagy várakozással fonta ujjait a gázmarkolatra és határozott csuklómozdulattal rántotta azt szinte ütközésig. Talán csak a szerencsén múlt, talán a velem született ösztönök vagy a belém nevelt óvatosság miatt, de ott lebegett a jobb kezem a gázmarkolat végénél és a lendületes mozdulatot látva azonnal ráfogtam én is a markolatra.   

 

- Hohó, nem erről volt szó! Ezt így nem szabad, mert tönkre mehet a motor!   

 

A válasz egy sokat sejtető huncut mosoly volt: jól tudta a kis csibész, hogy nem tesz jót a motornak, de ki tudja, mikor lesz alkalma megint arra, hogy megbömböltessen egy ilyen csodás masinát!...
Visszagurultam a falu központjába, ahol egy rozsdásodó bádoggal fedett, kopottas kinézetű alacsony templom áll. Különlegességét az építmény mellé tapasztott harangtorony adja. Nem volt szép, de engem mégis megfogott, mert a megszokottól eltérő volt
.   

 

- Magának ez tetszik? – kérdezte egy húsz év körüli cigánylány, aki testvérével vagy barátnőjével éppen babakocsit tologattak a falu forgalomtól mentes gödrös útján.
- Igen, mert különleges. Nézd a harangtornyot, a bádogtetőt és az arányokat. És ami a legfontosabb: ilyen csak itt, Bódvalenkén található, sehol másutt! – tódítottam a fényképezőm keresője mögé bújva, hogy megörökítsem ezt a különleges építészeti műremeket.
- Szerintem meg ronda. Meg ez a sok festmény is. Csúnyák.
- Ilyen a művészet: nem mindenkinek tetszik egyformán.
- De ide a templomba azé’ bemennék veled… - mondta a cigánylány sokat sejtető félmosollyal.
 Meglepett ez a váratlan házassági ajánlat és ha történetesen nem lennék nős már több, mint 15 éve, talán fontolóra is venném ezt a csábító ajánlatot. De hát az Élet kegyetlen…
 Már hat óra is elmúlt, mikor újra motorom ülésének viszonylagos kényelmében hagytam hátam mögött a kilométereket. Előzetes terveim szerint a Rakaca-víztározó partján szándékoztam felütni ideiglenes (és illegális) táboromat, de az esőzések miatt mindenhol iszamlós sár vagy jobb esetben vizes fű fogadott. Ráadásul a reggeli kapkodásban otthon felejtettem a középállványom alá tehető lamináltpadló-darabkámat, ami az állvány lábainak sárba süllyedését hivatott megakadályozni. Ami még ennél is aggasztóbb volt, az az, hogy a biztonsági motorzáramat sem hoztam magammal, így aggodalmas tekintettel kutattam egy biztonságosnak tűnő táborhely után.

 

 

 

100_5780.jpg 

    

 Mivel a tó partjánál nem találtam ilyet, tovább robogtam és közben az erdei bekötő utakat méregettem.
 Baktakék határában a hegyoldalban találtam egy elhagyott és romos épületet, ami egykor ipari vagy mezőgazdasági célokat szolgálhatott. A motor itt nem dőlne el, de a dűlőút füvén látszott, hogy nemrégiben járhatott erre valaki. Nem hiányzott egy éjszakai látogató.
 Az épület belseje erősen romos állapotú volt, padlóját vastagon borította a törmelék és a por. Valahogy nem csábított arra, hogy itt éjszakázzak.
 Szerencsémre a falu ugyanezen végén a másik irányba is vezetett egy betonlapokkal burkolt út, amely – mint kiderült – egy ipari létesítmény hátsó, rozsdás lakattal lezárt kapujához vezetett. A falutól egy kilométerre, magas bozótos takarásában vertem fel a sátramat, amely szinte teljesen szélességében elfoglalta az utat. A sátor és a kapu közötti betonozott területre állítottam a motoromat, amit zörgős hangú takaróponyvával is lefedtem, így az éjszaka leple alatt nem tudják azt észrevétlenül eltulajdonítani.
 Már rám sötétedett, mire végeztem a sátorállítással és bevackolódtam a meleg hálózsákomba. Két müzli-szelet és vagy fél liter víz volt a vacsorám: ilyen étket nem kaphatsz még a legpuccosabb éttermekben sem!
 A faluból idehallatszó kutyaugatást és megannyi tücsök harsány ciripelését hallgatva feküdtem tágas, háromszemélyes sátram oltalmában. Egy ideig még merengtem az eseménydús napom különös kalandjain, de a fáradtság hamar győzedelmeskedett rajtam és az álom világába terelt.